Saját gondolataim és írások másoktól, reflexiók a minket körülvevő világra, aktuális történésekre, hitéleti és közéleti kérdésekre, katolikus keresztény, konzervatív megközelítésből.
A XX. század egyik nagy tanúja, aki elítélt papként 10 éven át tartotta a lelket fogolytársaiban a Gulágon, 101 évesen visszaköltözött Teremtőjéhez - jelentette ma este a Magyar Kurír.
Életéről 97 éves születésnapján a Magyar Rádiónak adott interjút.
Hétfőn reggel teljesen véletlenül fedeztem fel hajnali sajtópásztám során egy hírt arról, hogy 91 éves korában meghalt Zygmunt Bauman, Angliában élő, eredetileg lengyel származású szociológus, filozófus, baloldali gondolkodó, aki behatóan foglalkozott a modernitás, a holokauszt, a fogyasztói társadalom és a globalizáció kutatásával.
Be kell valljam, soha nem hallottam róla korábban, de ahogy végigkutattam az itthon elérhető anyagokat, a szociológia és filozófia szakmán túl más sem nagyon foglalkozott vele, a halála kapcsán jelent meg róla hír és egy kis "irányított" recenzió az Indexen, illetve előkerült egy 2013-as interjú a Magyar Narancsban, amelyet Bauman egy budapesti látogatásakor készítettek. Természetesen ezek az írások mind alapvető ideológiai irányítottságúak, a baloldali gondolkodót és a népszerű-tudományos balliberális kérdésköröket emelik ki, és természetesen alárendelik az írásokat a médiumok mögötti politikai háttér céljainak.
„A területi alapú szuverenitás ma már csak illúzió: a hatalom nagy része elpárolgott a magasba. Globális
folyamatok zajlanak: multinacionális vállalatok és tőzsdék mozgatják a
pénzt, és ezzel a munkahelyeket is cibálják egyik helyről a másikra. A
politikai intézmények nem tudják őket irányítani, hiszen ezek mind
helyhez kötöttek. Így elválik egymástól a cselekvési
képesség és annak felismerése, hogy mit is kellene cselekedni. Ezért
vagyunk interregnum állapotban, ezért érezzük úgy, hogy nem vagyunk urai
annak, ami velünk történik."
A megoldást állítása szerint ő sem tudja, viszont úgy véli: a megoldás
feltétele, hogy megváltoztassuk a gondolkodásunkat, amely jelenleg a
fogyasztást és a gazdasági növekedést helyezi középpontba.
Visszatértem tehát az eredeti, közösségi médiában megosztott hírhez, amelyhez egy rövid kis videoanimáció is csatlakozott az Al Jazeera arab hírtelevízió Facebook oldalán, ahol Bauman a boldogságról beszélt. Rákattintottam, lesz, ami lesz...
Azután azonnal megkerestem az egész interjút, amelyből a kis animáció részleteit vették, itt tekinthető meg, sajnos csak angol hanggal és angol feliratokkal, 1:40-től érdemes nézni, kb. 25 perc, nagyon jól követhető:
Nyitott füllel és elmével, kritikusan kell hallgatni, mert természetesen vannak benne rejtett aknák. De ha hajlandók vagyunk lepucolni az előítéleteinket, eltekinteni kommunista múltjától és baloldali (nem balliberális!) eszmei irányultságától, akkor olyan megközelítést adhat nekünk a mai világhoz, a most zajló folyamatokhoz, társadalmi és gazdasági változásokhoz, ok-okozati összefüggésekhez, amely legalábbis nekem sokat segített abban, hogy egy kicsit jobban megértsem, mi is zajlik körülöttünk.
A helyzet nem egyszerű, sőt, nagyon komplikált. Meglátása szerint olyan, nagy tehetetlenségű társadalmi folyamatok zajlanak, amelyeket nagyon nehéz irányítani, eltéríteni, megmozdítani. De a riporter kérdésére a végén elmondja, hogy a jelenségeket és lehetséges reakciókat, változásokat tekintve rövid távon pesszimista, hosszú távon azonban optimista.
Hosszú távon én is bizakodó vagyok. Csakhogy az emberiség észhez térésében a Gondviselésnek lesz a legnagyobb szerepe...
1908. január 8-án született gróf szentegyedi és cegei Wass Albert erdélyi magyar író és költő, rá emlékezve jelent meg egy remek írás "Az én Wass Albertem" címmel, ezúton is köszönöm annak az ismerősömnek, aki megosztotta és így eljuthatott hozzám.
A cikk döbbenetes módon tulajdonképpen szinte egy az egyben az én találkozásomat írta meg az írófejedelemmel. Valódi időutazás volt olvasni, visszarepített az önfeledt, világot teljesen kizáró könyvhabzsolás éveibe, amikor egyik Wass Albert könyvet a másik után faltam, egyszerűen nem tudtam betelni nemcsak Erdély varázslatos világával (a floridai években ott íródott, helyi témájú könyvek is mind kiválóak), hanem azzal a zseniális írói eszköztárral, amely egy bővített mondat alatt olyan elemi erővel vetít eléd egy tájat, környezetet, hangulatot, feszültséget, amilyet talán egyetlen más írónál sem tapasztaltam.
A cikk jogos kérdéssel zárul: vajon jó gondolat-e Wass Albert kötelező tananyagként történő bevezetése ahhoz, hogy a fiatal korosztály is találkozzon vele... Csodásak a meséi (a gyermekeinket is rabul ejtette az erdei tündérvilág), de ha már lehetőség nyílik arra, hogy az iskolások tanórán ismerkedjenek meg vele, én mindenképpen az idősebb felsős és a gimnáziumi tananyagban ragadnám meg az alkalmat, hogy akár csak szövegszemelvényeken keresztül találkozhassanak fele a serdülő tizenévesek.
"Kicsit félek, hogy a kötelező jelleg, vagy a nem megfelelő tálalás
csorbát ejt az utánam érkező fiatalok katarzisán, de nagyon remélem,
hogy a fenti iromány azért minél többeknek kedvet ad ahhoz, hogy
legközelebb Wass Albert műveit emeljék le a könyvesbolt polcáról, vagy
újraolvassák az otthoni példányokat. Megéri." - írja az ajánlott cikk szerzője. Annyit tennék hozzá, hogy akik már olvasták és megkedvelték, adják a fiatalok kezébe kedvenc könyvüket, a személyes ajánlás a legjobb. Én is ezt fogom tenni a rám bízottakkal.
Valószínűleg kevés olyan ember akad, aki ne hallott volna a Gyűrűk Ura, a Hobbit (korábban A babó) vagy a Szilmarillok regényfolyamáról, a könyvek és a filmek egyaránt megragadták a nagyközönség figyelmét.
A szerző, John Ronald Reuel Tolkien (1892-1973) neves angol nyelvész és filológus, aki több évtizedes munkával magával ragadó mitológiát teremtett
egész Európa, sőt a világ számára. Születésének 125. évfordulójára készülve sokan méltatták lenyűgöző alkotásait, kiemelve a keresztény értékek befogadása és megszilárdítása érdekében tett zseniális eszközkészletét.
Sokan elemezték azokat a kulcsjeleneteket a Peter Jackson által rendezett filmekből, amelyekben nyíltan vagy burkoltan állít az író párhuzamot az evangéliumi történések és a film cselekményének fordulópontjai között, rendszeresen megjelennek a moliére-i kifejezéssel "rezonőr"-nek is nevezhető, allegórikus szereplők, akik letisztultan, de végtelenül érzékeny és intelligens módon, nem szájbarágósan összefoglalják, el is mondják, mit üzen a cselekmény a nézőnek.
A filmek vetítésének kezdetekor még nagyon kicsik voltak a gyermekeink, és emlékszem, komoly koncepciós vita zajlott a szülői társadalomban, hogy vajon szabad-e nekik egy ilyen "borzalmakkal teli", "szörnyes" filmet megnézni. Számunkra a kérdés az első film megtekintése utána teljesen egyértelmű volt: IGEN! Sőt, meg KELL nekik nézni, persze szülői felügyelettel. A kicsikkel nem moziban, hanem a video/DVD kiadások megjelenése után otthon izgultuk végig a filmeket, és vetítjük le ma is, időről-időre.
Az alábbi válogatásban néhány olyan részletet szeretnék kiemelni, amelyeket akkor visszatekertünk, meghallgattunk-néztünk és megbeszéltünk. Felemelő, feladatot és reményt adó, megható, a világgal és magunkkal szembesítő, elgondolkodtató jelenetek. Érdemes megnézni és jól megrágni, megbeszélni... felnőttnek és gyereknek egyaránt örök érvényű üzenetek.
"Amikor
úgy érezzük, hogy már semmi sem maradt, jártányi ereje sincs az
embernek, akkor még mindig óriási tartalékaink vannak, amire átkapcsol
az ember agya. Ezt én már rég tudom, de mindig meglep, hogy mennyire
okosan vagyunk mi megkreálva. Az biztos, hogy az az értelem, ami
létrehozott bennünket, az lényegesen magasabb szintű, mint mi, és
pontosan tudja, hogy miért kreált bennünket ilyenre."
Ezt írta 2017.
január 6-án délután hajónapjójába Fa Nándor, valahol a Horn-fok előtt, "ahol jóval a jéghatár
fölött több jéghegy is sodródik”, amikor már 61 napja hajózott nonstop versenyben a Föld
körül, egyedül, de mégsem magányosan az általa tervezett és épített 60 lábas vitorlás, a Spirit of Hungary fedélzetén.
Akárcsak én, a kedves olvasó is biztos sokat hallott már Nándiról, barátjával, Gál Józseffel közösen hajózták körbe első magyarként a Földet Szent Jupát nevű hajójukkal, majd 1992-ben ő volt az első nem francia versenyző a leghíresebb, egyszemélyes földkerülő vitorlásversenyes, a Vendée Globe-on és rögtön 5. helyen végzett. 2016. november 6-án a franciaországi Les Sables-D'Olonne-ból indulva futott neki 63 évesen a harmadik Vendée Globe-jának, és jelenleg a legdélibb szárazföldi pont, a Dél-Amerika csúcsún lévő Horn-fok felé hajózik, úgy, hogy a 8. helyen áll, a 29 indulóból megmaradt 18 versenyző között. Úgy, hogy a teljes mezőnyből ő az EGYETLEN versenyző, aki nem tenger vagy óceán partján élő, hajós nemzetből származik.
Bár a mai információtechnológia mellett sokkal többet tudunk a versenyről valós időben, mégsem értettem volna meg, mekkora teljesítmény is ez, ha Ruják István és Füzi Péter barátaim, akik maguk is vitorlásversenyzők voltak, nem tesznek közzé Nándi heroikus küzdelméről kiváló írásokat.
Azóta folyamatosan követem a bejegyzéseket, olvasom a hajónaplót, feliratkoztam az élő bejelentkezésekre a VG stúdiójából, egyszóval, teljesen rabul ejtett, nemcsak az, hogy van egy ilyen kivételes magyar versenyzőnk, aki 63 évesen és hihetetlen felkészülten képviseli hazánkat a világ előtt, hanem az egész verseny szellemisége, az, amilyen alázattal állnak a versenyzők és az egész team a verseny, a feladat és egymás előtt. Ahogy próbálják egymást segíteni, bátorítani, ahogy szurkolnak annak, hogy a másik meg tudjon oldani egy nehéz helyzetet.
Mert hogy ez a verseny nem az egymás elleni küzdelemről szól, ahogy ezt Fa Nándor is végtelenül szimpatikusan üzente több bejelentkezésében. A maga elé kitűzött feladatot akarja megoldani, úgy, ahogy ezt előtte eltervezte, ha törik, ha szakad. És mindezt egy lenyűgöző hajó fedélzetén, amelyet Spirit of Hungary-nek, azaz Magyarország Lelkének/Szellemiségének nevezett el. Hát nem szenzációs? Szerintem ez a magyarok igazi szellemisége, és akár tud róla Nándi, akár nem, fantasztikusan sokat jelent ez nemcsak nekünk, magyaroknak, de az egész világnak, amikor a magyarokról alkotnak képet, véleményt.
Isten segítsen utadon, Nándi, jó szelet, várunk nemsokára Les Sables-D'Olonne-ban!
Még szeptember elején csíptem el a YouTube-on egy rövid hírt arról, hogy 10 perces álló tapssal ünnepelte a szakmai közönség Mel Gibson "Hacksaw Ridge" című filmjének bemutatóját a Velencei Filmfesztiválon. A Passió és az Apocalypto lenyűgöző élménye, Mel kérlelhetetlenül önkritikus és végtelenül alázatos, keresztény filmrendezői felfogása éppen elég mély és pozitív élményt hagyott bennem korábbi filmjei alkalmával ahhoz, hogy azonnal tűvé tegyem az internetet minden lehetséges információért.
Bár rögtön el is szomorodtam, mert az ígéret szerint csak december végén kezdték vetíteni a magyar mozikban... de a köztes idő éppen jó volt arra, hogy gyakorlatilag mindent megtudjak arról, miről is szól ez a film valójában. Az első dolog, amire felfigyeltem a film készítőivel és szereplőivel tartott sajtótájékoztatók felvételein, hogy nemcsak Mel simogatja és pödörgeti zavartan Mikulásra emlékeztető, furcsa szakállát, hanem az összes szereplő, egytől-egyig milyen zavarba ejtő alázattal, szinte feszengve nyilatkozik arról, mekkora megtiszteltetés volt számára az, hogy lehetőséget kaphatott a filmben. A főszereplő, Andrew Garfield szavait hallgatva talán nem is kell ehhez több magyarázat...
George Crosby producer egyenesen így nyilatkozott arról, hogy is vette rá
őt magát az igaz történet arra, hogy életében először produceri
feladatot vállaljon:
“Habár kreatív igazgató és gyártási vezető voltam éveken keresztül,
nem volt bennem igazán vágy, hogy producere legyek egy filmnek egészen
addig, amíg kedves barátom, Stan Jensen, aki Hetednapi Adventista,
megosztotta velem Desmond T. Doss tizedes, a történelem első
fegyver nélküli szolgálatot teljesítő katonájánk történetét, aki elnyerte
a Kongresszusi Becsület Érdemérmet. Teljesen magával ragadott a
történet, és benne akartam lenni a produkcióban elejétől a végéig.
Milyen inspiráló ember volt ez a Desmond - az igazi Forest Gump -, egy
ember, aki megtagadta, hogy öljön, vagy akár megérintsen egy fegyvert
még az alapkiképzés alatt is. Megverték, kicsúfolták, gyávának
bélyegezték, de ő ezzel mit sem törődött. Ezek egyedül rá és Istenre
tartoztak, és eltökélte, hogy szolgálni fogja a hazáját a maga módján,
bármi is következzen, és sosem adta fel. Akármilyen hihetetlenül hangzik
is, Desmond megmentett legalább 75 életet az Okinavai Csatában, a hitét
használva egyedüli fegyverként.“
Egy igaz történetről van szó, egy olyan valós személyről, Desmond Doss közlegényről (később előléptették tizedessé), akinek legendája futótűz-szerűen terjedt el az egész Egyesült Államokban a második világháború után, akiről a MARVEL-hősökkel és Amerika Kapitánnyal vetekedő képregény-sorozat is készült, de aki soha, senkinek nem engedte meg, hogy az általa hősiesnek egyáltalán nem gondolt tetteit megfilmesítsék - attól félt ugyanis, hogy a hőstettek bemutatása háttérbe szorítja azt az isteni gondviselési tervet, szándékot, amelynek ő csak egyszerű eszköze volt. Így éldegélt, visszavonultan, fél tüdővel és gyakorlatilag süketen (egy implantátum segítségével tudott egy idő után hallani és kommunikálni), amikor végül, 2006-ban bekövetkezett halála előtt négy évvel Terry L. Benedict fiatal, dokumentumfilmes újságíróval kialakult barátsága kapcsán vállalta, hogy volt családtagjaival, barátaival és volt katonatársaival együtt kamera elé áll, és filmre veszik visszaemlékezéseiket. Az ugyanolyan mély alkotói alázatot tükröző, rendkívüli dokumentumfilm (magyar felirattal megtekinthető itt) olyan jól sikerült, hogy közönségdíjat nyert a 2004-es Cinequest filmfesztiválon, és egy másik díjat is kapott ugyanezen a megmérettetésen.
Többet nem is szaporítom a szót, beszéljenek a filmek, de ha eddig nem látta valaki az új mozit, mindenképpen azt javaslom, nézze meg először egy nyugodt estén a dokumentumfilmet, ugyanis abból lehet igazán megérteni, miért is választotta Mel Gibson ezt a történetet és forgatókönyvet (állítólag azért, hogy "visszatérjen" és Hollywood visszafogadja őt, bár szerintem ez egy nagy marhaság, ugyanis a Passiót sem azért választotta, és ettől a filmtől sem fogják visszafogadni, nem a viselt dolgai miatt, hanem mert egyszerűen a mai médiavilágban ez a film olyasvalamit üzen, ami nem rendszer-konform, és nem szabad róla túl sokat beszélni).
A mozifilm egyetlen "hibája" ugyanis, hogy az utolsó felvonásban nem tudja (vagy talán nem is szándéka) elég mélyen bemutatni azt, amit katonatársai - akikkel a poklot sokszorosan megjárták Okinawán - többször is megpróbálnak megfogalmazni: a bátorság, merészség, hősiesség, kitartás, emberfeletti akarat nem megfelelő magyarázatok arra, ami Desmond T. Doss tetteiben megvalósult, akkor, ott, az embertelen pusztítás kellős közepén. Ő maga volt a megtestesült hit és isteni akarat, valaki, aki Isten megbízásából köztünk járt, és minden tettét Teremtőjének rendelve alá, az Ő nevében, Őérte, az Ő kinyújtott kezeként cselekedett.
"Tokajra óriási szüksége van a világ borkultúrájának, mert a
nagyszerű környezet, a teremtés csodáinak ismerete nélkül nem lehet
megélni az istentudatosságot" – veti fel a film elején Szepsy István borász, s a
vallás-hit témában messzebbre jutunk, mint a borásszal készült eddigi
interjúk során. Ugyanakkor megválaszolatlanul marad egy sor kérdés is:
hogyan fér meg a zen buddhizmus és a reformáció egy palackban, vagy:
hogyan kell érteni Lőrincz György vallomását, mely szerint megtérésében
nagy szerepet játszott Szepsy.
Többek között ezt is megtudhatjuk mind a bor.mandiner.hu cikkéből, mind pedig abból a megkapó interjúbeszélgetésből az M5 mai "Esti kérdés" című magazinműsorában, amelyben Tallián Hedvig és Tóth Gábor alkotók mesélnek a film készítéséről.
Egyfajta magyarázattal tartozom, mit is keresek én itt.
Mindig is fontos volt számomra, hogy határozottan képviseljem-képviselhessem a véleményemet, amely családi hátterem, neveltetésem, iskoláim és olvasmányaim, a piaristák szellemiségében gyökerező, szilárd, katolikus, de határozottan ökumenikus keresztény hitem alapjaiból táplálkozva folyamatosan kikívánkozott belőlem.
Ahogy telnek az évek, a közéleti szerepvállalásaim, a civil világban és a munkahelyeimen rám jutó feladatokból szerzett tapasztalatok temérdek új információt, nézőpontot adtak, és bölcsebb, felelősebb élet- és társadalomszemléletet formáltak-formálnak bennem (legalábbis ezzel áltatom magam...) - mindinkább úgy érzem, szélesebb körben kell elmondanom, megosztanom gondolatokat, információkat, szempontokat.
Egy jó ideig úgy hittem, hogy a közösségi médián belül a Facebook és ottani személyes oldalam a megfelelő felület erre, de idővel rá kellett jönnöm, hogy nem ez a legjobb megoldás. Egyrészt folyamatosan konfliktusba kerültem a saját értékítéletem alapján kifejtett vélemény és az általam képviselt európai zenei szervezet sokak által formált és befolyásolt állás(nem)pontja és vélemény(nem)formálása között (ami állítólag a nagyszámú külföldi FB-kapcsolatom apropóján negatívan befolyásolhatta a szervezetünkről alkotott nemzetközi véleményt - erről majd valamikor később szeretnék mindenképpen írni...), másrészt a rendszeresen posztolt, hasznos, hétköznapi, gyakorlati információk között sokszor elveszett a valóban markánsan megfogalmazott vélemény, harmadrészt pedig rengeteg olyan ismerőst terheltem vele, aki erre egyáltalán nem volt kíváncsi, nem ellenvéleménye (vagy nem a keresztény értékek alapján való gondolkozása), hanem érdeklődésének hiánya miatt.
Így hosszas rágódás után az Új Esztendőben vettem egy nagy levegőt és belevágtam. Nem tudom, milyen gyakran és milyen mélységben lesz időm ezzel foglalkozni, de szándékom, hogy hetente többször is közzéteszem itt saját gondolataimat, írásokat másoktól, reflektálok a minket körülvevő
világra, aktuális történésekre, hitéleti és közéleti
kérdésekre, katolikus keresztény, konzervatív megközelítésből.
Előre is köszönöm, ha követed bejegyzéseimet, azzal pedig végképp megtisztelsz, ha reagálsz rájuk vagy ha megosztod őket másokkal is. Erre a célra a blogomnak létrehoztam egy Facebook-csatornát is, amelyet itt érsz el: https://www.facebook.com/moczargaborblogja/
Isten adjon nekem nyitott szemet, éleslátást, bölcsességet, képességet az igazán értékes és fontos meglelésére, hogy ne raboljam ezzel sem mások, sem magam, legfőképpen magamon keresztül a rajongásig szeretett családom idejét!
